Nem, nem egy híres műalkotásról lesz szó ebben a bejegyzésben, hanem az én festményemről. Maga a történet már nagyjából két éves. Soha nem gondoltam volna, hogy erről egyszer írni fogok, vagy megosztom valakivel. Most mégis úgy érzem, hogy kikívánkozik belőlem.

Azt már talán többen tudjátok, hogy sok külföldi barátom van, akik által nagyon sok érdekességet tudtam meg a világról. Nagyon hálás vagyok, hogy ennyi érdekes és értékes embert megismerhettem. Leginkább Európában kerestem barátokat, ismerősöket, hiszen sokkal könnyebb a kapcsolattartás vagy akár a találkozás. Egy levelezőtárs kereső oldalon regisztráltam még 2-3 éve. Általában a nyelvtudásomnak megfelelően próbáltam barátokat, levelezőtársakat keresni. Az említett honlapnak volt egy olyan funkciója, hogy a legutoljára bejelentkezett tagokat listázta, amit néha én is használtam. Ekkor megakadt a szemem egy nagyon vicces profilképen. Egy nagyon vékony, kócos fiú egyszerre két fakanállal kevergette a baracklekvárt a tűzhelynél, közben oldalra nézett és vigyorgott a kamerába. Szeretem az ilyen őszinte képeket, ezért úgy döntöttem, hogy írok neki. Akkor néztem meg, hogy ő Chilében él. Ekkor kicsit elgondolkodtam. Chile... én nem tudok spanyolul, habár szívesen megtanulnék. Természetesen azóta is a bakancslistámon van ez a nyelv (mint ahogy sok más is). Chiléről nem sokat tudtam, talán csak annyit, hogy Dél-Amerikában van, nagyon hosszú a tengerpartja és spanyolul beszélnek. Természetesen ma már ennél sokkal többet tudok erről a gyönyörű országról. Őszintén remélem, hogy egyszer eljutok oda és a saját szememmel láthatom azokat a csodálatos helyeket, amikről a levelezőtársam mesélt nekem. Személyében egy nagyon barátságos, nyitott és roppant intelligens embert ismertem meg. Néhány évvel fiatalabb nálam, de ennek ellenére úgy érzem, hogy én vagyok az, aki rengeteget tanultam tőle. 

Azt hiszem, arrafelé az emberek sokkal barátságosabbak és nyitottabbak. Én nagyon élvezem, hogy van olyan hely a világon, ahol ilyen emberek élnek. Néha előfordul, hogy kívülállónak érzem magam itthon, ami miatt túl könnyen barátkozom és túl könnyen megnyílok másoknak. Viszont néhány hónapnyi levelezés után nagyon meglepődtem, amikor egyszer csak megkérdezte, hogy megadnám-e a címem neki. Először meg is lepődtem miért van szüksége az én címemre a világ másik felén, az egyenlítő másik oldalán. Aztán kiderült, hogy ajándékot szeretne nekem küldeni. Nagyon meghatott, mert ezt előtte egyik külföldi ismerősöm, barátom se ajánlotta fel még. Néhány héttel később az ajándék megérkezett. Egy gyönyörű rózsakvarc nyaklánc és egy szép díszes papíron egy idézet a Vuk című magyar meséből. Igen, megismertettem vele néhány magyar dolgot és a Vuk lett a kedvenc magyar meséje.

Ezek után nem volt kérdés, hogy én is valami személyes dolgot szeretnék neki küldeni. Valamit, ami én vagyok. Azok a dolgok, amiket magunkból adunk mindennél értékesebbek. Az idő, az odafigyelés, vagy valami, amit saját kezűleg készítünk, vagy szépen megtervezünk. Pont mint egy ilyen kedves idézet egy olyan meséből, amit én mutattam neki. Szeretek festeni, ezért festettem egy képet. Egy fát, színes levelekkel. Nem tudom, hogy miért ezt festettem, de egészen biztos voltam benne, hogy ezt szeretném ajándékba adni. Tettem mellé egy magyar recepteskönyvet és egy képeslapot is.

Az ajándékokat szépen becsomagoltam, jól körbetekertem mindenféle papírral és buborékfóliával, hogy lehetőleg ne sérüljön meg semmi. Tudtam, hogy ők most nagyon hosszú útra indulnak. Hogy, hogy nem, a csomag, amilyen gyorsan elhagyta az országot, olyan hosszú időre köddé vált. Természetesen kaptam a postán egy kódot, amivel végig követhetem az ajándékom útját, de a nyomkövetés hónapokig nem mutatott semmi új információt azóta, hogy elhagyta az országot. Hónapok teltek el és én már teljesen letettem arról, hogy a csomag célba ér. Több mint 5 hónap telt el, már majdnem el is feledkeztem róla. Aztán egyszer munka közben megrezzent a telefonom. Chilei barátom képüzenetet küldött. A képen az én csomagom volt, ami célba ért.

Nagyon megörültem neki. Furcsa volt belegondolni, hogy az a kép, amit én festettem, az most a világ másik felén van. Nem tudom merre járt a csomag az 5 hónap alatt, hogy hány kézen ment át. A postai dolgozók nem is tudhatták, hogy ez a viszonylag kicsi, értéktelennek tűnő csomag milyen fontos is azoknak a személyeknek, akik a címzésen szerepelnek. Egy festmény egy baráttól, egy recepteskönyv és egy képeslap. 

Ez a kis színes fa ma is egy Chilei szoba falát díszíti.